Több mint 20 éve járok Szigetre, sok minden változott, de valami örök
Talán 15 éves lehettem, mikor először jártam a Szigeten. Azért volt ez akkora szám nekem, mert a szüleim valamilyen oknál fogva megengedték, hogy egyedül kimenjek – azt hiszem, az akkori baráti köröm nem igazán érdeklődött iránta –, pedig igazából akkoriban még Budapest utcáit se jártam túl ismerősen.
Akkor még nem – a később nekem egyre fontosabbá váló zenei felhozatal – miatt látogattam ki. Ebben azért is vagyok szinte száz százalékosan biztos, mert a szüleim egy feltétellel engedtek ki: ha az utolsó HÉV-vel még hazamegyek.
Hogy ez mit bizonyít? Hogy a Sziget, ugye, Óbudán van, nekem viszont a ráckevei HÉV-vel kellett hazamennem Szigetszentmiklósra, szóval a városon át kellett bumliznom, hogy elérjem a járatomat. A szülői engedékenységet pedig úgy sikerült meghálálnom, de inkább annyira izgulnom (és még az utazásszervező applikációk is hol volt még akkor?!), hogy egy órával a szükségesnél előbb léptem ki a Sziget kapuján. Ami így azt jelentette, hogy az aznapi főfellépő, a Massive Attack koncertjéről már el kellett jönnöm. Már ha az emlékeim nem csalnak, hiszen már több mint 20 éve történt mindez.
Szóval nem a Massive Attack, és nem is az előtte fellépő Anima Sound System (rájuk emlékszem csak biztosan abból a napból), miatt mentem ki, hanem mert érdekelt, mi ez a dolog, ami elárasztja a híreket minden augusztusban, aminek minden egyes tévéreklámját hónapokig emlegette mindenki.
Dacára az égető napsütésnek, a mindent ellepő pornak – vagy egyes esetekben egy bőséges eső után a dagonyáknak –, minden évben ugyanúgy megyek be még ma is a Szigetre, ahogy akkoriban: végig a „főutcán”, a gigasátor mellett egészen a Nagyszínpadig. Utána a program már változó, de ahogy ott végigsétálok mindig, az maradandó élmény.
Maradandóbb, mint az elsőt követő látogatásaim egyes fejezetei, persze már bőven a 18 évet és a legális alkoholvásárlási kort elérve.
Az évek folyamán az ember némileg hozzá is szokik, de sok éven át döbbenetes élmény volt, mennyi országból érkeznek ide a Sziget miatt, és hogy hogyan buliznak, hogyan gondolkodnak a világról, és nem csak a látogatók, a fellépők sokszínűsége is letaglózó volt akkor a világban nem sok helyen járt fiatalként. Mintha a Föld összes országának egyes lakói egy százezres minitársadalmat hoznának létre egy hétre az Óbudai-szigeten. Vagy egy miniállamot, saját utakkal, lakórészekkel, infrastruktúrával, boltokkal, ahol az emberek egymással beszélgetnek, kontaktálnak, buliznak, és, ha úgy hozza, egymást segítik.
Persze az ámulat azóta se szűnt meg, hiába nem a tévéhíradó alapján próbálom elmagyarázni a nagyszüleimnek, milyen is kint a fesztiválon, hiába nem kell ma már talán annyi port nyelni a jobb infrastruktúra miatt, mint régen, hiába nem hagyom már el a megtakarított pénzemet a sárban, és fizetek a telefonommal. Emlékszem, eleinte mennyire ellene volt mindenki a készpénzmentességnek, aztán az egyik pillanatról a másikra hozzászoktunk. Sőt, a túlnyomó többségnek nem lenne már kedve készpénzzel vacakolni. Hát még ahhoz, hogy valaki előtte éppen az aprója számolgatásával tartja fent a sort, és így jövőre se jutunk el a kinézett koncertre.
Vagy, hogy ma már nem csak hogy nem kell valami viszonylag kietlen részre sietni, ahol ordibálva elmondjuk a barátainknak, éppen hol vagyunk (hogy egymásra is találjunk, szinte nulla az volt az esélye), hanem elég a cseten küldeni egy képet vagy pár sort erről, vagy megosztani a helyzetünket (hogy mennyire találunk ma rá a barátainkra inkább, mint régen, megoszlanak a vélemények, de attól is függ, a nap melyik szakaszán keressük egymást). Ahogy ma már egy, a fesztiválon szerzett baráttal is sokkal könnyebb fenntartani a kapcsolatot.
Mint ahogy a világban is annyi minden változott. Emlékszem, régebben mennyire fontos volta a civil rész a fesztiválon, de azt hiszem, efelett némileg már elment az idő, mert a Sziget látogatói túlnyomó többségének már nem kell megismerkednie a sokszínűséggel, az elfogadással, a környezetvédelemmel, a fenntarthatósággal. Van hova javulni, persze – nem véletlenül van jelen a fesztiválon még mindig ez a rész is –, de ezek az alapokat nézve már evidensek a mai fiatalság körében.
És noha ezek alapvetőkké váltak, ugyanígy,
Az egymás iránt érzett bizalom, érzékenység, az együtt érzés, mikor emberek, akik egymást nem is ismerik feltétlen, mélyen tudnak egymáshoz és önmagukhoz kapcsolódni, ez az, amit ma talán leginkább a fesztiválok tudnak megadni. Az emberek – nem csak a fiatalok – itt egyszerre érzik és mutatják meg egymásnak, milyen az a szabad világ, amiben élni szeretnének.
Ehhez szeretne hozzásegíteni a JUNO11 is, akik nem csupán filmeket készít és visz el a közönséghez, hanem történetekben gondolkodik. Olyan történetekben, amelyekben benne van az ember: a rétegei, a kockázatai, az esendősége és az igazságai. Szeretnék segíteni az embereket abban, hogy mélyebben kapcsolódjanak önmagukhoz és egymáshoz. Hogy képesek legyenek felelős, emberhez méltó döntéseket hozni.
A Sziget mindig is több akart lenni egy sima fesztiválnál, ahol egyik koncertet követ egy másik. Társadalmi példát és élményt akart és akar adni, és ez egy elég szép cél a mai világban. Ezek szimbólumává vált Magyarországon, és maradt a mai napig az, annak ellenére, hogy mennyit változott a világ, a látogatók, a technika, az elvárások. A fesztivál sem rest ezekért változni, hogy azt, amit elvárnak tőle, teljesíteni tudja.
Utazz velünk egy világba, amelyet mindenki ismer – de még senki sem látott így.
