Donald Trump megtérése
Donald Trump második elnöksége időnként olyan, mint egy nagy közös tanulási folyamat, ahol az elnökkel együtt értjük meg, miért úgy történtek eddig a dolgok a világban, ahogy.
Ha deportáljuk az illegális, adót egyébként fizető bevándorlókat, nem fogja senki elvégezni a rosszul fizető fizikai munkákat? Nahát.
Ha vámokat vetünk ki a fél világra, drágábbak lesznek otthon a termékek? Meglepő.
Trump hozzáállása az ukrajnai háborúhoz szintén egy ilyen folyamat. Az, hogy az amerikai elnök nem szeretett volna több fegyvert adni Ukrajnának nem új, ráadásul nem is teljesen logikátlan ötlet. Az Egyesült Államok jobb- és baloldalán is létezett izolacionista mozgalom az elmúlt évszázadokban, a szövetségesekkel való együttműködés nehézségeit pedig az utóbbi időszakban mintha elfelejtettük volna. Az az intellektuális kritika pedig nagyon is érvényes, amely szerint
Ettől még az ellenoldal gyakran kevésbé releváns érvei szintén megállják a helyüket. Az Egyesült Államok – ha csak a saját érdekeit figyeli – beláthatja, hogy egy törvényekre és területi integritásra épülő világban jóval kevesebb pénzt kell költenie a saját hatalma fenntartására, mint egy káoszos és szabályok nélküli világban. Oroszország ukrajnai inváziója pedig szembemegy mindennel, amit az Egyesült Államok az elmúlt majdnem száz évben felépített, hiszen Moszkva nem tiszteli a törvényeket, a határokat, a felosztott világot.
Amikor Donald Trump a Fehér Ház ovális irodájában kamerák előtt alázta meg Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, azt írtuk, Trump felülírta a korábbi kereteket, és megpróbál másféleképp békét teremteni. Ez is része a fent leírt tanulási folyamatnak, amely során az amerikai elnök az alapoktól próbálja újra, igazak voltak-e a korábbi feltételezéseink.
Békét teremteni úgy lehet, ha a harcok befejeződnek. Márpedig a harcok akkor fejeződhetnek be, ha az agresszor vagy az áldozat, esetleg mindketten, abbahagyják a harcot. De kire egyszerűbb nyomást gyakorolni: az agresszorra vagy az áldozatra?
