Így lett a kis pénz, kis fociból nagy pénz, nagy foci – a futball útja képeken a játéktól az üzletig
Egy közkeletű mondás szerint a futball régen a szegények játéka volt, amelyet gazdagok néztek, ma pedig a gazdagok játéka, amelyet szegények néznek. A kezdetekkor, a 19. és 20. század fordulóján ugyanis kifejezetten az alsóbb társadalmi rétegek körében volt népszerű a játék, az elit inkább vívásban, lovaglásban és más hasonló sportágakban találta meg a testmozgását és a szórakozását. Ahogy jöttek aztán a nézők a futballpályákra, a tehetősebb vállalkozók hamar felismerték a sportágban rejlő társadalmi erőt és pénzügyi potenciált, ezért mecénásként kezdték támogatni az egyesületeket. Így lettek ők a szegényeket néző gazdagok, és egyben elindították a labdarúgás elképesztő gazdasági fejlődését is.
A futball már a kezdetek óta fontos identitásképző és közösségépítő erő: ha egy futballcsapatnak szurkolunk, azzal kifejezzük azt, hogy kik vagyunk és hova tartozunk, és a meccsen eggyé válunk a szurkolótársainkkal. Egy klub identitása megtestesíthet helyi kötődést, nemzetiséghez vagy társadalmi osztályhoz tartozást, és megannyi mást is, megerősítve ezeket a közösségeket.
Miért éppen a futball képes erre? A labdarúgás az a csapatsport, ahol a gyengébb gárdának a legtöbb esélye van legyőzni az erősebbet. Ennek oka egyszerű: ha lábbal kezeli az ember a labdát, sokkal nagyobb a hibalehetőség, mint kézzel (bár Lionel Messinél ez sem biztos). A futballban tehát bármi megtörténhet, így reményt ad az embereknek, megtestesíti azt az ideális világot, ahol a legkisebb fiúból is király lehet, a Jó és a Rossz elnyerheti méltó jutalmát és büntetését.
A futballban honosodott meg leghamarabb a profizmus, vagyis a játékosok pénzt kaptak a játékért, előbb-utóbb annyit, hogy abból már meg is tudtak élni. Ezt kezdetben a már említett mecénások biztosították, de hamar elkezdték az egyesületek pénzért árulni a belépőjegyeket a meccsekre. A tömeget látva a hirdetők is megjelentek, már az első világháború idején is felbukkantak, de a két világháború között a stadionokban már körös-körül reklámtáblákat lehetett látni. Magyarországon 1926-ban engedélyezték hivatalosan is a profizmust, amivel persze csak legalizálták az addig tiltott, de fű alatt mégis széles körben alkalmazott gyakorlatot a játékosoknak adott juttatásokról. Ekkor vált országossá az élvonalbeli bajnokság, NB I (Nemzeti Bajnokság) néven, amelyben addig csak budapesti és környékbeli csapatok indultak.
A labdarúgás gyors professzionalizálódását főleg akkor érzékelhetjük igazán, ha az olimpiai mozgalommal vetjük össze: az ötkarikás játékokon még bőven a második világháború után is elvben csak amatőrök indultak, a gyakorlatban persze már sokkal kevésbé. De a teljes profizmust csak a kilencvenes évektől voltak hajlandók hivatalosan is elismerni. Mindez egyébként éppen a futballban vezetett faramuci helyzethez: a szocialista országokban elvileg minden sportoló, így a labdarúgók is amatőrök voltak, munka mellett sportoltak, ami persze a valóságban kamu állásokat jelentett különböző vállalatoknál és állami szerveknél.
Így viszont az olimpiai labdarúgótornákon a szocialista blokk válogatott játékosokkal lépett pályára, szemben a nyugati világ valódi amatőrjeivel vagy fiataljaival. Az eredmény: a szovjet blokk fennállása alatt minden olimpiát szocialista ország nyert, köztük háromszor a magyarok. (Az egyetlen kivétel az 1984-es Los Angeles-i játékok, amelyet a szovjet blokk többsége bojkottált, viszonzásképpen az 1980-as moszkvai olimpia, Afganisztán szovjet inváziója miatti nyugati bojkottjára.)
És, ha már a politika szóba került: nem meglepő módon a politikusok is hamar felfedezték maguknak a futballt, és igyekeztek általa nemzetközi dicsőséget, népszerűséget, legitimációt szerezni. Magyarországon a Rákosi-rendszer kirakatának szánták a Puskás, Bozsik és társaik fémjelezte Aranycsapatot, győzelmeiket a szocialista rendszer felsőbbrendűségének bizonyítékaként interpretálták. Az 1954-es világbajnokság döntőjében elszenvedett váratlan vereség azonban rádöbbentette a rendszert is a futball kiszámíthatatlanságára (azaz politikai megbízhatatlanságára), és mivel a meccseken megjelenő tömegtől 1956 után amúgy is tartott az immár Kádár vezette állampárt, megindult a magyar labdarúgás fokozatos elsorvasztása, a sportpolitika fókusza pedig az olimpiai sikersportágakra tevődött át.
De hiába volt már ekkor Nyugat-Európában valódi profizmus, hiába voltak tízezrek a stadionok lelátóin, a futball még mindig nem képviselt olyan jelentős gazdasági erőt, mint manapság. Ekkor azonban megjelent a színen egy új szereplő: a televízió. Sokan alábecsülték a jelentőségét, emlékezetes a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnökének, az amatőrizmust foggal-körömmel védő Avery Brundage-nak a mondása, miszerint az olimpia hatvan évig jól megvolt televízió nélkül, így lesz ez a következő hatvan évben is. Tévedett, és nem csak az olimpia vonatkozásában.
Az 1966-os labdarúgó-világbajnokságot már szerte a világon élőben lehetett követni, így Magyarországon is – már ha volt az embernek hozzáférése egy tévékészülékhez. Egyre gyakoribbá váltak a tévében közvetített meccsek, így az is kiderült, hogy a futball a képernyőn keresztül is jól eladható. A nagy áttörés a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján állt be, amikorra a technológiai fejlődés és az emberek növekvő szabadideje révén a legtöbb nyugati országban már egymástól független televíziós társaságok kezdtek el versenyezni a nézőkért. Ebben a versenyben aztán a sport, és azon belül a labdarúgás lett az egyik legfontosabb ütőkártya, vagyis a társaságok már hajlandóak voltak komoly összegeket is kifizetni a közvetítési jogokért.
Az 1990-es éveket joggal nevezhetjük a futball gazdasági forradalmának: egyszerre hatalmas összegek kezdtek el a sportágba áramolni. A fő katalizátor a televízió volt, a közvetítési jogdíjak önmagukban óriási ugrást jelentettek a bevételekben. Erre alapozva jött létre 1992-ben Angliában a Premier League, európai szinten pedig a Bajnokok Ligája. Ugyanakkor egyéb forrásokból is jóval nagyobb lett a futballklubok jövedelme. A televíziós nézettség megnövelte a szponzoráció és a hirdetések értékét, és a nagy cégek ekkor kezdtek el igazán komoly marketinglehetőségként tekinteni a futballra, sokkal komolyabb szponzori díjakat fizetve.
A nyolcvanas években több angol stadionkatasztrófa történt, mint például a Bajnokcsapatok Európa-kupájának 1985-ös döntője a brüsszeli Heysel-stadionban, ahol szurkolók támadtak egymásra, vagy az 1989-es FA-kupa-elődöntő a sheffieldi Hillsborough-ban, ahol a megengedettnél jóval több néző szorult be egy szektorba. Ezek hatására komplett stadionrekonstrukciós program indult el Angliában, amely új nemzetközi standardokat állított fel a stadionok infrastruktúrájára. Így sokkal kényelmesebbek, biztonságosabbak, kulturáltabbak lettek a létesítmények, ami több nézőt és magasabb jegybevételeket eredményezett.
A futball így tehát óriási bevételeket kezdett el generálni, amiből nyilván sokan meggazdagodtak, elsősorban maguk a játékosok. A bevételek legnagyobb része, átlagban 60–70 százaléka a futballisták fizetésére ment el, és megy el azóta is. Ez persze természetesnek mondható, hiszen ők állítják elő a terméket a pályán, de mégis ki kell emelni, hogy más hivatásokhoz képest milyen rendkívüli mértékben növekedett meg a játékosok jövedelme. A klubok bevételei azóta is dinamikusan nőnek, ebben csak a koronavírus-járvány okozott némi visszaesést, de azóta újra ráállt a korábbi növekedési pályára, nemrégiben a Real Madrid már át is törte az egymilliárd eurós (400 milliárd forintos!) éves bevételi álomhatárt.
A bevételnövekedés következtében ma már a kisebb, Magyarországhoz mérhető ligákban is – forintban számolva – sokmilliós havi fizetésekért játszanak a legtöbben, a legnagyobb bajnokságok pedig eurómilliomossá teszik a futballistákat. Eközben sok angol és más élklub hagyományosan az alacsonyabb társadalmi rétegekből építkező szurkolótábora egyre nehezebben tudja megengedni magának a meccsre járást az egyre növekvő jegyárak miatt. Helyüket fokozatosan magasabb jövedelműek és turisták veszik át. Így jött létre az új futball, amely már a gazdagok játéka, de a szegényeknek nyújt reményt és vigaszt.
Írta: Szabados Gábor
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/labdarugas
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
