„Megint az ördög van hatalmon, és nem tudsz olyat írni, aminél a valóság ne lenne borzalmasabb”

Péterfy Bori rajongva szereti az orosz irodalmat, a legveretesebb, több száz oldalas alapműveket is szívesen és többször olvassa újra, igaz – mint a legtöbben – ő is küzd az időhiánnyal. Nem csak Dosztojevszkij vagy Tolsztoj fontos számára, egy kortárs orosz szerző is nagy hatással volt a színészi pályájára. Péterfy sok meghatározó kihíváson és szerepen van túl, mégis A jég című Vlagyimir Szorokin-könyvből született kultikus darab az, amelyik mindenen felül áll. Színésznőként ez hozta meg számára az áttörést, éppen ezért  izgalmas, hogy lassan két évtizeddel a darab premierje után miként látja ő, és hogyan maga Szorokin a darab keletkezéstörténetét. Már az is izgalmas, hogy miért pont A jég című sikerkönyvből született végül színházi előadás itthon.

„A négyek szívét akarta megrendezni Mundruczó Kornél, ami egy nagyon korai regénye Szorokinnak. Borzalmasan brutális. Szorokin akkor azt mondta, hogy nem szeretné, ha ezt vinnék színpadra, mert szerinte túl durva. Akkor választotta a Kornél A jeget, és szerintem ez csodálatos volt a sorstól, mert egy őrületes előadás lett. Olvasva is olyan erős az a könyv, hogy fizikai hatása van, és ilyen nagyon ritkán fordul elő. Olyan érdekesen játszik azzal a hatással, hogy mi a szeretet. (…) Amikor most A négyek szívét újra kiadták Magyarországon, engem hívtak felolvasni, és találkoztam vele.”

Akkor már kitört a háború Ukrajnában, és mondtam Szorokinnak, hogy mennyire érdekes, hogy anno nem engedted ezt a könyvet színpadra vinni, és most itt 200 méteres sor áll dedikáltatni. Azt mondta, hogy félelmetes, mert korábban tényleg azt gondolta, hogy túl brutális a könyv, és most megint ott tart a világ, hogy egyáltalán nem az. Megint az ördög van hatalmon, és nem tudsz olyat írni, aminél a valóság ne lenne borzalmasabb.

Határozottan nincs könnyű helyzetben a műfordító szakma. Dányi Dániel az általa vezetett Magyar Műfordítók Egyesületével elvégzett egy összehasonlítást kifejezetten a visegrádi országokra vonatkozóan, és megdöbbentő eredményre jutott: Bulgáriát leszámítva egyik volt szocialista országban sem fizetnek annyira rosszul a műfordítóknak, mint nálunk.

Bulgáriában nagyjából ott tart ez az összeg, ahol nálunk, sőt, egy kicsit talán feljebb, de minden más posztszocialista, V4-es, tehát gazdaságilag és könyvpiacilag is összehasonlítható országban érezhetően többet fizetnek a műfordításért. Ez felvet kérdéseket, és próbáljuk is feltenni ezeket a kérdéseket. Bevezettünk egy minimáltarifa-ajánlást. Úgy számoltuk ezt ki, hogy mennyi munkát lehet reálisan, jó minőségben elvégezni műfordítóként, tehát, hogy ez egy fenntartható tevékenység legyen.

M. Nagy Miklós szerint mostanra az elvárások is megváltoztak a műfordítói szakmával szemben. Míg régen meglehetősen nagy volt a fordítói szabadság, azaz határozottan kiérződött a fordító stílusa, ez mostanra visszaszorult. Lator László „mindig azt mondta, hogy a műfordítás az egy egyszerű dolog: azt kell leírni, ami az eredetiben van. Nincs olyan, hogy én akkor most szabadon átalakítom a mondat ízeit, beleteszek még ezt-azt. Nem: azt kell írni, ami nagyjából az eredetiben is van. A legjobb műfordítók sokféle stílusban tudnak megszólalni, alkalmazkodnak az adott szöveghez, viszont ez az alkalmazkodás nehezebb akkor, ha a műfordító nem olyan kvalitású, hogy lenne akár írói tehetsége is. És ez a saját írói stílus azért itt-ott nyilván érzékelhető.”

Ezt aláhúzza Tótfalusi Ágnes is. „Nem nagyon ismerem fel a kollégák stílusát. Nekem szimpatikusabb, ha nincs, és azon vagyok, hogy ne legyen, ne ismerjék fel a stílusomat, de kérdéses, hogy ez sikerül-e. Vannak olyan szóhasználataink, amelyeket az ember nem tud elhagyni, de szerintem szerencsésebb a szerzőt érezni és nem a fordítót.” Ezzel együtt M. Nagy Miklós és Dányi Dániel is hangsúlyozza, hogy a fordító is szerző, akit megillet a hivatkozás joga. Bár nem minden fordító igényli, hogy a neve a címlapon szerepeljen, szakmai sztenderdek szabályozzák, hogy a köteten hol és miként tüntessék fel a nevét.

A klasszikus művek újrafordítása kimeríthetetlenül sok kérdést vet fel, és nagyon úgy tűnik, nincsenek erre vonatkozóan alapigazságok. Az eredeti mű szellemének, írói hangjának megőrzése mellett célszerű új kapukat nyitni, és érdemes felfedni az adott mű modernkori értelmezési kereteit is. És hogy mikor érdemes egy klasszikus művet újrafordítani? „Az újrafordításnak gyakran azaz indítéka, hogy az írói életmű jogai felszabadulnak, közkinccsé válnak, és akkor pillanatok alatt négy–öt fordítás is születhet egy műből, aminek egyszerűen üzleti okai vannak. Ezzel mindegyik kiadó nyerni tud” – mondja M. Nagy Miklós.

Nagyon érdekes, hogy a változás hogyan jelenik meg egy műfordításon idővel. Egy idő után tényleg valahogy elavulhat egy fordítás, és a régi klasszikus szövegeknél, ha azt írjuk le, ami ott van, akkor kérdés, hogy mit értünk abból, ami ott szerepel. Én egy megrögzött pluralista vagyok, szerintem az nagyon jó, ha több verzió is van egy szövegből

– zárta rövidre Dányi Dániel.

Top Ten – Tíz külföldi prózakötet

• Cecelia Ahern: Ítéletidő. (Into the Storm, Szigethy-Mallász Rita ford.) Athenaeum, 2025
• Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben. (Old Babes in the Wood, Csonka Ágnes ford.), Jelenkor, 2025
• Paul Auster: Ember a sötétben. (Man in the Dark, Pék Zoltán ford.),  21. Század, 2025
• Daniel Bãnulescu: Minden idők legjobb regénye. (Cel mai bun roman al tuturor timpurilor, Szonda Szabolcs ford.), Typotex, 2025
• Alessandro Baricco: Abel. (Abel, Wiesenmayer Teodóra ford.), Helikon, 2025
• Annie Ernaux: A másik lány. ( L’autre fille, Gulyás Adrienn ford.) Magvető, 2025
• Abdulrazak Gurnah: A tengernél. (By th Sea, Neset Adrienn  ford.), Európa, 2025
• Guzel Jahina: Zulejka ​kinyitja a szemét. (Зулейха открывает глаза, Iván Ildikó ford.), Helikon, 2025
• Karl Ove Knausgård: A harmadik birodalom. (Det tredje riket, Kúnos László ford.), Magvető, 2025
• Mario Vargas Llosa: Csendes ​forradalom. (Le dedico mi silencio, Eőry Zsófia ford.), Helikon, 2025