Agyaras óriáslárvákon még sosem hatódtunk könnyekig
Az Elio nem Timothée Chalamet karakterének önálló filmje a Szólíts a neveden! után, pedig azt is megnéznénk. Igaz, a Pixar új animációja is egy álmodozó, magányos fiúról szól. Egy tízévesnél nem idősebb gyerekről, akinek meghaltak a szülei. Most a nagynénjével él egy katonai bázison, mert Olga néni az amerikai hadsereg űrkutató részlegén dolgozik. Eliónak is az űrrel van tele a feje: arra vágyik, hogy magukkal vigyék a földönkívüliek, ha már idelent úgyis csak fájdalom éri. Kitörő örömmel fogadja, amikor tényleg elviszik.
A sci-fivel legutóbb nem volt szerencséje a stúdiónak, a Toy Story-sorozat farvizén készült Lightyear az egyik leggyengébb filmjük. Azelőtt viszont a Wall-E-t készítették ebben a műfajban, amelyet máris az amerikai animáció szolid klasszikusaként tartunk számon, ráadásul fő témái, a klímaválság és a mesterséges intelligencia a bemutatása óta eltelt, több mint tizenöt évben csak még aktuálisabbak lettek.
Színvonalában az Elio e két korábbi tudományos-fantasztikus produkció közé helyezhető, ami természetesen azt jelenti, hogy nagyon is érdemes megnézni. Természetesen, mert a Pixar-minőség még mindig nagyon magas minőség.
Ez a hozzáállás olyannyira meghatározó, hogy harminc évvel az első nagyjátékfilm, a Toy Story után is van okunk egységes Pixar-stílusról beszélni, ami a mai Hollywood egyetlen másik stúdiójáról sem mondható el – talán az ugyancsak valamiféle márkajelzésként működő, de sokkal ingadozóbb minőséget képviselő A24 kivételével.
Márpedig az Elióban találunk traumatikus élethelyzeteket bőven. A gyászoló főhős valósággal kivirul, amikor felcsillan a lehetőség, hogy maga mögött hagyhatja a Földet. Hogyan okozhatott élete első nyolc-tíz éve ekkora csalódást ennek a szerencsétlen gyereknek? A szülők elvesztésének tragédiája kivédhetetlen – a történet bölcsen bele sem megy, mi történt velük –, azon kívül viszont miért nem tettünk többet, hogy tartsuk benne a lelket?
