Volt elnök, aki kétszer magasabb vámokat vetett ki, mint Trump

Milyen történelmi példák jutottak eszébe, amikor a hírekben arról olvasott, hogy az Egyesült Államok magas vámot vet ki bizonyos termékek behozatalára?

Az egyes államok mindig megpróbálták ellenőrzésük alatt tartani, hogy mit hoznak be a területükre, illetve hogy mit visznek ki onnan. Ebben a kontextusban talán érdemes megemlíteni, hogy az egyik első törvény, amit az Egyesült Államok Kongresszusa a 18. század végén megszavazott, a vámtörvény volt, ami elsődlegesen azt a célt szolgálta, hogy növelje az állami bevételeket. És pont ez az egyik legfontosabb kérdés a vámokkal kapcsolatban: bár hajlamosak vagyunk egységesen kezelni ezt a kérdést, a vámoknak meglepően sokféle, egymástól eltérő funkciója lehet. Az egyik a bevételek növelése; a másik a külföldi versenytársak távoltartása, hogy előnyhöz jussanak a hazai termelők; és végül, hogy olyan tárgyalási eszközként szolgáljon, amivel javítani lehet a kereskedelmi vagy a politikai kapcsolatokon.

Csak az a probléma, amit a történelemből is kiolvashatunk, hogy nem lehet egyszerre elérni mindhárom célt, mivel ezek semlegesítik egymást. Így aztán a különböző országok eltérő megoldásokat eszeltek ki, hogy megpróbálják összeegyeztetni a három célt a leghatékonyabb eredményért.

Amikor feltérképezzük, hogy miként alkalmazták a vámokat a régi kereskedelmi háborúkban, rá tudunk-e mutatni arra is, hogy közben miként változtak a megvámolt áruk?

Ha nagyon tág történelmi perspektívából nézzük, a legnagyobb érdekcsoport a mezőgazdasági lobbi volt – vagyis az élelmiszereket megtermelő embereké. Az 1815-től 1846-ig hatályban lévő brit gabonatörvények (Corn Laws) célja például az volt, hogy megakadályozzák, hogy az olcsóbb külföldi búza, kukorica és rozs konkurenciát jelentsen a hazai termelőknek és így megvédjék őket a számukra előnytelen versenytől, illetve egyfajta támogatást nyújtsanak nekik. Az ipari forradalom után az iparcikkek piaca természetesen nagyobb szerepet kapott – így végül a vámok is arra a területre összpontosítottak, ahol több értéket termeltek, és ahol a legerősebb befolyással rendelkező szereplők hatékonyan érvényesítették az érdekeiket.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az élelmiszer – különösen a búza – alapvető fontosságú a túlélés szempontjából. A 20. század elején például az európai kontinensen a búza és a disznóhús komoly gazdasági konfliktusokat generált. 1906-ban az Osztrák–Magyar Monarchia „sertésháborúba” kezdett Szerbia ellen, és megpróbálta (sikertelenül) teljesen megakadályozni az onnan származó sertésimportot. A mostani helyzet egyelőre még nagyon messze van az ehhez hasonló drámai epizódoktól.

A szabadkereskedelem akkori hívei persze hangsúlyozták, hogy a „nyitott ajtó” politikája a legjobb módja, hogy az emberek bőséges, olcsó élelmiszerhez juthassanak. Ez békeidőben igaz is. De ha az olcsó élelmiszer egy másik országból érkezik, amely ellenséges, vagy a saját érdekeit tartja szem előtt, az nagyon kiszolgáltatottá teszi az élelmiszer-behozatalra támaszkodó ország polgárait.

Még egy dolgot hozzá kell tenni, hogy teljes legyen a kép: korábban az államoknak sokkal kevesebb területre terjedt ki a hatalmuk. A 20. század előtt egészen korlátozott gazdasági és társadalmi aktivitást mutattak, ami azt is jelentette, hogy az adórendszer, a maival összevetve, viszonylag egyszerű volt. A legtöbb európai országban csak az 1890-es évektől vezették be a jövedelemadót, így az árukra kivetett adók és a behozatali vámok az állami bevételek nagyon jelentős részét képezték. Ha előreugrunk a 20. század második felére, látni fogjuk, hogy a legtöbb állam már nem a vámokra és az importbevételekre, hanem a jövedelemadókra, örökösödési adókra, a tőkenyereség-adókra, a forgalmi adókra és a többire támaszkodott. Így fiskális és gazdasági szempontból a vámok viszonylag marginálisabb szerepet játszottak, mint 100 vagy 200 évvel korábban.

Tehát a jelenlegi magas vámok egyfajta történelmi csúcspontot jelentenek?

Amennyiben a modern politikai gazdaságtant 200 év távlatában vizsgáljuk, határozottan nemmel kell felelnem. Az Egyesült Államok a fennállásának nagy részében protekcionista gazdaságpolitikát folytatott (vámot vetett ki a behozott árukra, hogy védje a hazai gazdaságot) – valójában jóval protekcionistábbat annál, mint amilyennel Trump jelenleg fenyeget. 1897-ben, amikor a republikánus William McKinley-t választották az Egyesült Államok elnökévé, a vámjai csaknem kétszer olyan magasak voltak, mint a Trump által első körben tervezettek, és jóval szélesebb körben alkalmazták. 1930-ban a Smoot–Hawley vámtörvény is ehhez hasonlított – egységesen magas vámokat vetett ki az Egyesült Államokba érkező, több ezer importált termékre –, egyértelműen büntető jellegű intézkedés volt, és amit közgazdászok százai kritizáltak. Ezzel összehasonlítva, ma sokkal mérsékeltebbek a valóban és nem csak fenyegetőzés szintjén életbe léptetett intézkedések.

Az is igaz, hogy az új vámtarifák által kiváltott döbbent és felfokozott reakciókat az a tény okozta, hogy a bevezetésük egy 70 évig tartó liberalizált kereskedelmi korszak végét jelenti. 1947-ben hozták létre a GATT-ot, a vám- és kereskedelmi egyezmények nemzetközi rendszerét. Ebből a testületből nőtt ki a jelenlegi Kereskedelmi Világszervezet, a WTO 1995-ben. A háború utáni években az Egyesült Államok mégis alapvető szerepet játszott a kereskedelem liberalizálásában. Az 1950-es, ’60-as évektől a vámok mértéke egészen a 2000-es évekig folyamatosan csökkent. Valójában csak 2017-ben fordult a globalizáció deglobalizációba és tört ki az első vám- és kereskedelmi háború az Egyesült Államok és Kína között, amikor megfordult az addigi trend.

Vagyis, ha rövid a történelmi emlékezetünk, Trump büntetővámjai egészen drámainak tűnnek, mivel szembefordulnak mindazzal, amit az emberek az elmúlt 70 évben megszoktak. De ha távolabbra tekintünk, a 18–19. századra és a 20. század elejére, az, ami most történik, talán kevésbé extrém, mint ahogy azt sok ember gondolja.

Tekinthetjük a vámokat a globális történelmi változás tüneteiként?

Úgy vélem, a vámokat nem csupán gazdasági szempontból kell megvizsgálnunk, hiszen Trump számára is sokkal többet jelentenek ennél. Egy tágabb területi nézőpont szerves részét alkotják: az amerikai gazdaság egyenlő az Egyesült Államok földjével, forrásaival, nyersanyagaival és a területén élő emberekkel. Ebben a területi koncepcióban a kereskedelmet nem kölcsönösen előnyös dolognak fogják fel, hanem olyan rendszernek, amelynek mindig vannak győztesei és vesztesei.

Itt említenék meg egy érdekes adalékot: ez nem eredendően amerikai nézőpont, mivel az a személy, aki talán legnagyobb hatással volt a protekcionizmus eszméjének terjedésére, német volt. Friedrich List vállalkozót és közgazdászt azért űzték el a hazájából, a Württembergi Királyságból, mert kritizálta a kormányt. List 1825-ben az Egyesült Államokba emigrált. A továbbiakban a protekcionisták mellett kampányolt Amerikában, és kritizálta azokat a liberális brit közgazdászokat és gondolkodókat, akik a kölcsönös haszonnal járó kereskedelem mellett érveltek. List azt hangoztatta, hogy két kereskedő ország ritkán egyenlő, és az erősebb ország a kereskedelmet használja saját érdekei érvényesítésére, így a kisebb, gyengébb partner folyamatos hátrányba kerül kettejük kapcsolatában. A gyengébb országoknak tehát védeniük kell „fejlődő iparukat”, hogy az a kellő mértékben meg tudjon erősödni. List nemzetgazdasági nézőpontja széles körben elterjedt közgazdasági koncepcióvá vált, beleértve azt a felismerést, hogy a gazdasági fejlődés szorosan összefügg a nemzet erejével és biztonságával.

Szóval óvakodnunk kell attól, hogy a vámokat és kereskedelmi háborúkat emblematikus elemnek tekintsük az Egyesült Államokban és történelmében?

Nézzük csak meg William McKinley történetének egy másik aspektusát. Hatalomra kerülése után nagyon agresszív vámtarifarendszert vezetett be – de pár nappal meggyilkolása előtt, 1901-ben elemezte az így kialakult helyzetet, és arra a következtetésre jutott, hogy valójában a vámok közel sem váltak be olyan jól, mint remélte. Azt tervezte, hogy visszavonja őket – de lelőtték, mielőtt megtehette volna.

Hangsúlyoznám, hogy a protekcionizmus és a kereskedelmi szemlélet közötti ide-oda ingadozás az amerikai történelem központi eleme. Mindenki ismeri az 1773. decemberi bostoni teadélután történetét, hogy miként harcoltak a patrióták a függetlenségükért a Brit Birodalom ellenében. A függetlenségi törekvések alapja a gazdasági nacionalizmus volt. Valamennyien a hazai termékek előállítását és használatát pártolták, és elutasították a külföldi importot, többek között a teát és az arra kivetett brit extraadót, így a teát a kikötő vizébe szórták.

Egyszóval van egyfajta elképzelés az amerikai köztársaságról, amely nagyon helyhez kötött és annyira önellátó szeretne lenni, amennyire csak lehet. A másik elképzelés szerint a kereskedelem kölcsönös előnyöket eredményező tevékenység és ez a felfogás közelebb áll a Nagy-Britanniát és Európát gyakorta uraló liberális gazdasági felfogáshoz. Ez a két nézőpont folyamatosan harcol egymással: az 1920-as években és az 1930-as évek elején például az Egyesült Államok drámaian protekcionista gazdaságpolitikát folytatott, de aztán az 1930-as években és az 1940-es évek elején Franklin D. Roosevelt elnöksége és Cordell Hull külügyminisztersége alatt visszatért a kereskedelem liberalizálásának útjára.

Vannak-e a kereskedelmi háborúk és vámok történetében olyan átmenetek, amelyek elősegítik a jelenlegi helyzet megértését?

Ha összevetjük a mai helyzetet a 20. század elejének politikai elképzeléseivel, a vámok teljesen más kontextusban szerepelnek. Abban az időszakban a vámok komoly konfliktusokat generáltak – Nagy-Britannián kívül például a császári Németországban is, ahol a húsra kivetni szándékozott vámok okoztak hatalmas felfordulást. Azért alakult így, mivel a vámok élet-halál kérdésévé váltak, az ország ereje szempontjából alapvetőnek tartották, hogy bizonyos termékekből megfelelő ellátást biztosítsanak.

Ma már egészen más világban élünk. Igen, a vámokkal kapcsolatos hírek most ismét a címoldalakra kerültek, de a fogyasztók emiatt nem fognak tömegesen utcára vonulni. Elsődlegesen azt kell megérteni, hogy az elmúlt száz évben a vámok és a szabad kereskedelem kérdése sokak számára már egyáltalán nem olyan jelentős politikai ügy, mint korábban. Nem tetszik, ha felmegy a tojás ára, de ez már nem politikai identitás kérdése és barikádokra sem viszi az embereket. Miért van ez így? Mint említettem, az állam az utóbbi évszázadban sokkal nagyobb entitássá alakult. A fejlett világban több államnak olyan szociális rendszere van, ami biztosítja, hogy már ne legyen élet-halál kérdése a kenyér árának növekedése, mert az állami intézkedések és a szociális háló bizonyos fokig elnyelik az árnövekedés hatását. Ugyanakkor az államok számára sem olyan jelentősek a vámok, mivel sok más jelentős bevételi forrásuk vannak.

De 1945 után egy másik fontos dolog is történt, mégpedig az, hogy a kereskedelmi politika lokálisból nemzetek feletti lett. A kereskedelem liberalizációját manapság jórészt zárt ajtók mögött vitatják meg a szakértők és hivatalnokok olyan szervezetekben, mint a WTO, és ez a kérdéskör már nem igazán tartozik a közkeletű témák közé. Persze még vannak nagy tüntetések, amelyek a nagy hatalmú nemzetek találkozóira próbálnak nyomást gyakorolni – ilyen volt például Genovában a nagy antiglobalista tüntetés a G8-ak találkozója előtt 2011-ben. De ezek bármilyen nagyszabásúak, már nem tartoznak a politika fősodrába.

Az interjút Rindó Klára fordította.