Anyaúristen és meleg vámpír – kiket és hogyan ünnepel a Pride-antológia?
Mintha nem pocskondiáznák őket a hatalmasok, mintha nem készülnek betiltani a felvonulásukat kampányfogásként és merő ellenszenvből – a Budapest Pride szervezői ünnepelnek. Azt ünneplik, hogy harminc éve szerveznek fesztiváljellegű eseménysorozatot nyaranta, a júniusi Meleg Büszkeség Napja környékén vetítésekkel, beszélgetésekkel, kiállításokkal, 1997 óta felvonulással.
A rendezvénysorozat művészeti programjai nem szokták elérni a nagyközönség ingerküszöbét. A felvonulás mára széles társadalmi rétegeket egyesítő, politikai kiállássá terebélyesedett – ennek az idén újabb, komoly próbája következik –, de a kisebb eseményeket leginkább azok látogatják, akiket a Pride képvisel, és ők olvassák a szervezet által összeállított kiadványokat, katalógusokat is.
Nem valószínű, hogy a harmincadik évfordulóra kiadott novelláskötet, az Anyaföld íze a számban ennél könnyebb utat találna a fősodorba. Az alapítványi és civil szférából ismert Molnár Geraldine mikrokiadója, a Leányvállalat adta ki, nem is érhető el a legnagyobb könyvterjesztőnél. Közreműködői között ott találjuk a mai magyar irodalom rendszeresen publikáló, befutott szerzőit, de arra egyelőre várnunk kell, hogy a Magvető, a Jelenkor, esetleg az MMA Kiadó vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum adjon ki queer irodalmi antológiát. Talán majd újabb harminc év múlva.
Hogyan értelmezik ezt az Anyaföld íze a számban szerzői akkor, amikor kisebbségi identitásokat megírni bizonyos szempontból unalmassá és tét nélkülivé vált – mert az identitáskérdések túlburjánzásának korát éljük –, másfelől arcfelismerő szoftver használatával bírságolhatják meg azt, aki részt vesz a Pride-felvonuláson? Mit írnak a kortárs magyar írók a melegekről – melegként vagy nem melegként?
Rejtőzködésről a magyar írók is tudnának mesélni
Külföldi példák alapján a tapasztalatunk inkább az lehet, hogy az ilyen meleg vagy queer antológiák nem szoktak különösebben jók lenni. A láthatóság, a képviselet elve, a szembesítés vagy figyelemfelhívás gesztusa minduntalan ellentmond a gondosan megformált, kerekre csiszolt műalkotás eszményének. Ez nem baj. Ha marad valami nyers, karcos, zavarba ejtő egy ilyen gyűjteményben, az nemcsak képviseleti, hanem talán művészi szempontból is indokoltabb, mintha a fősodorbeli szépirodalom nyelveihez, hangütéseihez idomulna a válogatás. Ezzel persze támadhatóvá is válik. Kritikusunk például „hullámzó színvonalú mozgalmi röpiratnak” nevezte a Meseország mindenkié antológiát, amelyet néhány éve egy szélsőjobboldali politikus könyvdaráló performansza tett a gyerekirodalom szokásos közönségénél szélesebb körben is láthatóvá.
Visszafogottság vagy mozgalmi attitűd kérdésében az Anyaföld íze a számban szerkesztői, Majercsik Jojó és Barsi Nikoletta inkább a mainstreamhez húznak.
