„Nem én vagyok különleges, hanem az, amit végigvittem” – az árvának született Dávid csodanehéz útja a hajléktalanságtól a boldogságig

A legsötétebb időszak? Azt nem fogom elmondani. Nem szeretném. A másodikat elmondom. Az elég közel van ahhoz. Óvoda. Anyák napja. A nevelőszülő valamiért nem tudott eljönni. Akkor éreztem először azt, hogy én nem vagyok ugyanolyan, mint a többi gyerek. Ott, akkor nőttem fel. Olyan érzést éltem át, amit egy gyereknek nem lenne szabad. Bezártam. Éreztem, hogy »igen, én árva vagyok«.

Stekler Dávid életét fiatal kora ellenére nehéz lenne egyetlen összetett mondatban összefoglalni. Sőt, rengeteg összetett mondattal sem könnyű feladat. Élete egy szabolcsi kórházban indult – otthagyták a vérszerinti szülei, akiket máig nem ismer. Állami gondozásba került, csecsemőotthonból gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz – azaz sosem fogadták örökbe. Elkezdhetnénk taglalni, mennyire nehéz volt – de a fenti idézet elegendő a megértéséhez.

Dávid kikerülve az állami gondozásból hajléktalan lett. Átmeneti szállón lakott, munka mellett próbálta folytatni a korábban félbehagyott középiskolát. A szállón megismerkedett egy szociális munkással, aki olyat tett vele, mint az életében korában senki: hitt benne.Így aztán sikeresen leérettségizett, majd jelentkezett a felsőoktatásba, nemrég pedig sikeresen el is végezte az egyetemet.

A szociálpedagógus diploma megszerzése után Budapestre költözött egy albérletbe, munkába állt – egy család- és gyermekjóléti szolgálatnál dolgozik családsegítőként –, emellett egy gyermekotthonban és egy lakásotthonban is önkénteskedik.

Dávid most már mosolyog. Mi azért ültünk le vele, hogy elmesélhesse a teret színültig betöltő életörömével, hogyan járta végig ezt az elképesztő utat – a maga páratlan mosolyával.

Magány, bizonytalanság, szeretethiány – ezek a szavak jutnak az eszébe a gyerekkoráról. Lehetett lakásotthonban, intézetben vagy nevelőszülőknél: mindenhol azt érezte, hogy hiába vannak sokan körülötte, mégis egyedül van. Sehol sem érezte, hogy tartozik valakihez. A nevelőszüleitől hallott olyan mondatokat, hogy „nem az ő gyerekük”. De ezt sokszor szavak nélkül is éreztették. Hogy ő nem saját. Nem tartozik igazán oda. Nem csoda, hogy saját bevallása szerint túlzottan kötődött a pedagógusokhoz – anyaként azonosította minden női tanárát, akikhez kötődött. Nem lett jó vége.