Körbejártam az Annapurnát, a Himalája pedig megrágott, kiköpött és felemelt
Mi hatezer méter alatt mindent csak dombnak hívunk
– magyarázza a lehető legnagyobb természetességgel Siva, a nepáli túravezetőnk szülőföldje hegyeiről, miután megkérdezi, nálunk mi a legmagasabb pont. Akaratlanul is kínos kérdés ez egy magyarnak, pláne nagyjából 3300 méter tengerszint feletti magasságban megkapva egy nepáli teaházban ücsörögve, ám semmiféle értékítélet vagy hegysznobéria nem pattan ki belőle, miután kínlódva vallok a mi Kékesünkről és annak mind a 1014 méteréről. Csak egy szelíd mosoly és egy ígéret: alig várja, hogy megmutathassa nekünk hazája dombjait.
Áprilisban volt szerencsém végigjárni Nepál – és a világ – egyik legismertebb trekkingtúráját, az Annapurna-kört, amely a világ tizedik legmagasabb hegyét, a 8091 méteres Annapurnát is magába foglaló vonulatot kerüli meg.
Miért nem az Everesthez mentél?
– hangzott el a leggyakrabban nekem szegezett kérdés jól szemléltetve, hogy fejekben a Himalája egyet jelent a világ csúcsával, a Mount Everesttel. A nepáliak szent hegyét nemcsak a hegymászók tekintik bakancslistásnak, legalább ennyire népszerű trekkingtúra vezet az Everest alaptáborhoz, így nem volt teljesen megalapozatlan az a kérdés, hogy miért nem éppen arra esett a választás. Ennek vonzereje nyilvánvaló: nem kell ahhoz hegymászónak lenni, hogy a világ tetejének lábáig meneteljünk, a nagyjából kéthetes túra során csodálatosan szép környezetben lehet megtapasztalni a Himalája világát, az alaptáborban pedig együtt lehet nyüzsögni azokkal, akik a halálzónába készülnek. Az Everest 5364 méter magasan található alaptáborát évente 30-40 ezer turista keresi fel, jellemzően a csúcsidőszakban: április-májusban vagy a szeptember-novemberben.
Népszerűsége azonban egyben az átka is: az EBC trekking út meglehetősen zsúfolt, ráadásul nem körtúra, ami azt jelenti, hogy ugyanazon az útvonalon vezet vissza az út, amely így még forgalmasabbá teszi az egyébként kis falvakon át vezető utat. Emellett fénysebességgel drágul, ami érthető: mivel Nepál egyik elsődleges bevételi forrása a turizmus, azon belül is a magashegyi turizmus, nem véletlen, hogy egyrészt a hegymászóengedélyek árai is egyre magasabbak – idén például 4 millió forintról 6 millióra emelték az Everest-mászóengedélyek díját –, másrészt a helyszínen hallott tapasztalatok alapján minden más is a két-háromszorosára drágult az elmúlt években.
Ami az esetemben leginkább közrejátszott a döntésben, az egyrészt az EBC zsúfoltsága – nem egy videó kering az interneten a jakokkal, teherhordókkal és turistatömegekkel telített utakról –, másrészt az Annapurna-kört ajánlották többen is azok közül, akik mindkettőt megtették, ez utóbbit változatosabbnak és szellősebbnek írták le, így végül emellett tettem le a voksom.
Ez összesen 15 napot ölelt fel, ám a szó szoros értelemben vett túra, azaz a gyaloglás, nyolc napot vett igénybe, a többi nagyjából egyenlő arányban telt utazással és városnézéssel Katmanduban és Pokharában.
Szervezett túra lévén az ismertetőben a fenséges képek és a vonzó túraleírás mellett két dolgot említettek a megfelelő felszerelésen kívül, ami nélkül nem érdemes nekivágni: sportos fizikumot és mentális állóképességet. Az egyik legmeglepőbb tapasztalat az volt számomra, hogy végül nem is annyira az acélvádlikra és a ruganyos térdekre, hanem az utóbbira volt a legnagyobb szükség.
