Ilyen még nem volt Németországban: csak másodszorra sikerült megválasztani a kancellárt
Noha semmi jel nem mutatott erre előzetesen, a 630 tagú Bundestagban, a német törvényhozás alsóházában Friedrich Merz kancellárjelölt a szükséges 316 szavazatból csak 310-et szerzett meg kedden délelőtt, így az első szavazási fordulóban nem választották kancellárrá. 307-en szavaztak nemmel, hárman tartózkodtak, egy szavazat érvénytelen volt, kilencen pedig nem voksoltak.
A leendő kormánykoalíciónak, tehát a jobboldali-konzervatív CDU/CSU-nak és kisebbik koalíciós partnerként a szociáldemokrata SPD-nek 328 mandátuma van, azaz 18 szavazatuk valahol elveszett. Ráadásul
A reggeli „névsorolvasáson” a CDU/CSU és az SPD összes képviselője jelen volt, senki sem jelentett beteget. De mivel a szavazás titkos, pontosan nem tudni, ki hogyan szavazott.
Senki sem számított erre a kudarcra. Németországban még akkor is megszavazták első körben a kancellárjelöltet, amikor Helmuth Kohlnak 1994-ben csak négyszavazatos többsége volt a Bundestagban. A német sajtóban sem lehetett olyan előrejelzést olvasni, hogy Merz ne válna ma kancellárrá, és ő is arról beszélt hétfőn, hogy nem kell aggódnia a szavazás miatt.
A kereszténydemokrata politikus első kancellári útjait is megszervezték már, ezek szerdán Lengyelországba és Franciaországba vezettek volna. A minisztériumi átadás-átvételeket pedig kedd délutánra tervezték.
Az ellenzéki Zöldek képviselői úgy reagáltak, a szavazási fiaskó nemcsak Merznek és a potenciális kormánypártoknak kellemetlen, hanem az egész országnak. Katrin Göring-Eckardt úgy fogalmazott:
Ez nem jó. Akkor sem, ha én ezt a kancellárt nem akarom és nem támogatom. Senki se örüljön a káosznak.
Hogy jutottunk idáig?
Pontosan hat hónappal ezelőtt, november 6-án Olaf Scholz kancellár számos, kormányon belüli vita után kirúgta pénzügyminiszterét, a legkisebb kormánypárt, a liberális FDP elnökét, Christian Lindert, ami miatt felbomlott a hárompárti, szociáldemokrata-zöld-liberális koalíció.
Februárban előrehozott választást tartottak, amit a papírforma alapján megnyert az ellenzéki, előzőleg 16 éven át, 2021-ig folyamatosan Angela Merkel vezetésével kormányzó CDU/CSU pártszövetség.
A kereszténydemokrata uniópártoknak, illetve Friedrich Merz kancellárjelöltnek szerencséje volt, két párt is éppen a küszöb alatt maradt: az FDP 4,3, a radikális baloldali, oroszbarát, migrációellenes BSW 4,972 százalékot szerzett. Ezzel megnyílt az út, hogy a szélsőjobboldali Alternatíva Németországért (AfD) közreműködését továbbra is kizárva kétpárti kormány alakulhasson a CDU/CSU és az SPD részvételével.
Ez hellyel-közzel sikerült is: a két kormánypárt még előtte megállapodott, így az ünnep után a miniszterek megnevezése és a pártok nagyobb testületeinek rábólintása volt csak hátra.
A választás után egy forradalmi húzással, vagyis a még hivatalban lévő parlamenttel megszavaztattak egy hatalmas, 500 milliárd eurós hitelcsomagot, és a védelmi kiadásokra is új szabályok vonatkoznak. Ehhez alkotmánymódosítás és kétharmados többség kellett, ami még annak ellenére is inkább kecsegtetett sikerrel akkor, hogy rá kellett venni erre a két leendő kormánypárt képviselői mellett a Zöldeket is.
Eddig tehát sikeresnek tűnt Merz útja a kancellárságig, noha voltak figyelmeztető jelek:
- a választás óta – egyes felmérések szerint – az AfD támogatottsága beérte a CDU/CSU népszerűségét;
- Merz a világháború óta talán a legkevésbé támogatott politikus a kancellárrá választása előtt.
Vélhetően a visszaesés nem független a hitelfelvételtől, amivel ugyan a következő kormánynak jóval nagyobb mozgástere lesz, másfelől viszont sokak szemében Merz már a beiktatása előtt megszegte az egyik fő kampányígéretét, miszerint nem – vagy nem azonnal – nyúlnak ehhez a lehetőséghez.
Kik mutatthattak be Merznek?
A kialakult helyzetben érthető módon inkább hajlandók az ellenzéki szereplők megszólalni, a CDU/CSU és az SPD politikusai inkább csak mossák kezeiket.
Az SPD-n belül voltak komoly kritikák Merz ellenében, kivált, hogy a kereszténydemokratáknak nem ahhoz a centrista szárnyához tartozik, mint negyed évszázaddal ezelőtti ellenfele, Merkel, hanem jobboldalibb politikát képvisel. A szociáldemokraták körében sokaknál az tehette be a kaput, hogy Merz „lebontotta a tűzfalat”, azaz az év elején megszegte azt a 2. világháború fennálló tabut, hogy szélsőjobboldali párttal nem működhet együtt fősodratú párt a törvényhozásban.
Maja Wallstein, az SPD egyik képviselője viszont arra emlékeztetett a szavazás után, hogy bár Merz sokuk számára nem az áhított kancellár, a koalíciós megállapodást a tagság (83 százalékos többséggel) megszavazta, és Lars Klingbeil társelnök a frakcióülésen is kinyilvánította, hogy Merz megválasztására szavazzanak a szociáldemokrata képviselők.
A szabály az, hogy parlamenti képviselőként le kell mondanod, ha a párt álláspontja ellen szavazol. Senki sem tett így. Ezért abból indulunk ki, hogy nem az SPD a probléma,
jelentette ki.
Csakhogy hasonlóan nyilatkoznak a CDU/CSU-nál is. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt mondták:
A CDU/CSU-nál az utóbbi hetekben erősödhettek fel Merz-cel szembeni ellenérzések. A miniszterek kiválasztásánál sokakat sérthetett, hogy nem kaptak pozíciót, és húzhatták a szájukat a német politikában komoly súlyt jelentő tartományok, illetve tartományi pártszervezetek is. Például a viszonylag nagy lakosságszámú Alsó-Szászország egyetlen minisztert sem ad, és alulreprezentáltak a keletnémet tartományok is.
Jobboldalról többeknek szúrhatta a szemét az 500 milliárd eurós hitelfelvétel, vagyis az adósságfék fellazítása is, hiszen az kifejezetten az ő politikájuk eredménye volt.
Azt sem tudni – jelenleg – a titkos voksolás miatt, hogy szervezett vagy egyéni ellenkezés következménye volt az első szavazás kimenetele, és Merz végleges bukását akarják a kiszavazók, vagy csak figyelmeztetésről van szó. Még az is meglehet, hogy a kancellárjelölt ellen szavazó kormánypárti képviselőket is meglepte, hogy nem egyedül makacskodnak.
Mindenesetre a második forduló már sikeres volt: délután
három szavazat érvénytelen volt, egy valaki pedig távol maradt.
Az azonban így is elmondható, hogy az új kormány stabilitásán csorba esett, kiderült, milyen törékeny a kormánykoalíció, és az is, milyen nehéz az út ahhoz, hogy Merz elérje azt a célját, újra Németország váljon az EU vezető erejévé.
