Kiderült, mi köze van Gyarmati Andreának Arnold Schwarzeneggerhez

Te hogyan lettél úszó

– kérdezi a minap az egyik kis páciensem, komoly, nyitott fiú, aki – mint az édesapja meséli – épp sportágválasztás előtt áll, és „kiguglizott” engem, mint a téma szakértőjét.

Elmesélem neki röviden a magam nem szokványos történetét, azt, hogy nálunk azért nem volt túl nehéz sportot választani.

Bólogat bőszen, láthatóan érdekli, amit mondok.

„Én testépítő akarok lenni – jelenti ki aztán határozottan –, és az érdekel, szerinted érdemes-e ezt a sportágat választanom.”

„Bármelyik sportágat választod, sok örömed lesz benne – felelem. – De előbb muszáj megerősödnöd, muszáj türelmesen alapoznod, hogy később szép és nagy izmokat fejleszthess, amivel aztán elérhetsz eredményeket.”

És akkor lehetek akár olyan, mint Arnold Schwarzenegger?

– kérdi csillogó szemmel a fiú, és az fut át a fejemen, milyen csodálatos látni, hogy a gyerekek számára még minden lehetségesnek tűnik.

Az meg már csak hazafelé, este az autóban jut eszembe, hogy vajon hol, mikor és miért is veszítjük el ezt a hitet és lelkesedést. Abban egészen biztos vagyok, hogy ez nem csupán életkori kérdés.

Kéne valami varázslat, amivel életünk végéig megőrizhető a ragaszkodás a céljainkhoz. Ez lehet a boldog élet és a kudarcok elviselésének titka, akkor is.

„A győztesek olyan vesztesek, akik megpróbálták még egyszer” – ezt bizony a nálam is nagy kedvenc, Arnold Schwarzenegger valamelyik könyvében olvastam. Felnézek rá. Egy olyan családban, mint az enyém, tényleg nem kunszt sportolóvá válni, de amilyen utat ő bejárt, ahonnan elindult és ahová elérkezett (egy kis osztrák faluból a világ tetejére), az példát ad, és minden elismerést megérdemel.

És most persze, hogy a szüleim jutnak eszembe.

„Ne add alább, akarj a legjobb lenni, mert ha csupán jól akarod csinálni, nem jutsz fel a csúcsra” – ezt édesanyámtól hallottam, aki a legkétségbeejtőbb helyzetben, a háború alatt is úgy gondolta, neki azért kell életben maradnia, mert olimpiát akar nyerni, és ez a terv kizárólag elevenen kivitelezhető.

„Fiatalon bármelyik magyar egyesületet választhattam volna – mesélte apu –, de én nem akartam a legjobb lenni egy közepes társaságban, hanem inkább kezdetben a leggyengébb a legerősebb játékosokkal felálló csapatban, mert tudtam, hogy ez a fejlődésem záloga.”

Hát, eléggé bejött mindkettejük „taktikája”: a jók között a legjobbak lettek.

És ez bizonyára nem csupán a sportban, hanem mindenhol az életben így működik. Kiemelkedni, legyőzni saját lustaságunkat, fejlődni és jobbá válni a tegnapi magunknál – ez értelmet és célt adhat akkor is, ha nem indulhatsz már sem testépítőversenyen, sem olimpián, „csupán” az élet nevű sportban.